19.FEJEZET

Goodbye

Brandonon végig látni lehetett, hogy irtó dühös Andyre. Igaz, hogy nem csinált semmi rosszat, igazából csak nekem akart jót azzal, hogy nem jön oda hozzám egyből, de akkor is miatta sírtam, abban a pár percben újra a padlóra kerültem, mint évekkel ezelőtt, ismét neki köszönhetően. Az öcsém részben megértette, hogy miért nem jött egyből utánam, de attól még benne az maradt meg, hogy miatta sírtam.

- Steph, Brandon, gyertek ide! - kiált anya a konyhából.

Sóhajtva fordulok vissza az első fokról, majd indulok el a konyha felé. Az öcsém éppen akkor ér az ajtóhoz amikor én, ezért egymásra nézünk, mintha azt szeretnénk kideríteni, hogy mi akarhat anya, de mindketten megvonjuk a vállainkat, ezzel egymás tudtára adva, hogy fogalmunk sincs róla.

- Brandon ne néz ilyen ijedten nem csináltál semmit sem - nevet fel anya. - Egyszerűen csak kíváncsi vagyok milyen volt a sátorozás, mivel már két napja itthon vagytok, de még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. 

- Ahhh... - mordul fel Brandon. - Én már azt hittem, hogy csináltam valamit, éppen próbáltam visszaemlékezni vajon mi lehetett az te pedig csak azt akarod kideríteni, hogy milyen volt a sátorozás?

- Tudod mit szeretnék igazából kideríteni, kisfiam? - néz a szemeibe anya. - Az igazán érdekelne, hogy miért morogsz mióta visszajöttetek, valami biztosan történt azon a helyen, de nem akarjátok elmondani, én pedig szeretnem minél hamarabb megtudni - jelenti ki.

- Miért nem kérded meg Stephaniet? - pillant rám, mire megforgatom a szemeim.

Hát igen azóta kicsit feszült a hangulat közöttünk, mert én pontosan úgy viselkedem mintha minden rendben lenne, pedig engem is nagyon bánt, ami ott történt.Igaz hamar megoldódott a helyzet, de azért míg élek bennem lesz az emléke. 

- Brandon, már mondtam, hogy semmi bajom - sóhajtok fel. - Tudom, hogy aggódsz értem és megmondtad neki, ha miatta szenvedek majd, akkor nem fog érdekelni, hogy a haverod-e vagy sem, megvered, de jól vagyok. Én kezdtem el a játékkal, és ő csak azért nem engedett, mert tudta, hogy hamarosan el kell mennie, és ki tudja mikor látom újra.

- Az engem egy cseppet sem érdekel - szorítja ökölbe kezeit. - Miatta sírtál legalább húsz percet, ő pedig csak nézte. Kit érdekelnek a hülye szabályok, ha a szerelmed sír? Megmondom én, senkit, de ő mégsem rohant utánad egyből, pedig ezt kellett volna tennie.

- Ugyan már Brandon, ha engem nem zavar akkor te miért nem tudod túltenni magad rajta? - csattanok fel.

- Mert nem akarom, hogy újra eltűnj miatta - vágja rá. - Utoljára is miatta léptél le, kár tagadni és évekig nem jöttél haza, tehát ne mond nekem, hogy ne aggódjak ezen, mert nem fog menni - néz a szemeimbe, majd sarkon fordul és kilép a konyhából.

Tehát az öcsém attól fél, hogy újra el fog veszíteni, ha esetleg összeveszek Andyvel? Persze benne van a pakliban, de már nem vagyok kislány, ha vissza tudtam jönni ide, akkor képes lennék úgyis itt maradni, ha Andy már nem lenne az életem része. Ezt valószínűleg mélyen Brandon is tudja, csak benne van a múlt emléke, amikor elmentem és aztán hosszú ideig nem jöttem vissza.

- Tehát az a baja, hogy veszekedtetek Andyvel? - szólal meg halkan anya, akinek a jelenlétéről eddig meg is feledkeztem.

- Nem veszekedtünk - fordulok fel. - Csak történt egy apró félreértés, és kicsit kiborultam, mivel nem voltam teljesen józan, de minden oké. Szeretem őt és ő is engem, ezt mindenki tudja, még ő is csak attól fél, hogy elveszíthet, amire én eddig nem is gondoltam. Egyszer sem fordult meg a fejembe, hogy mit érezhetett amikor elmentem - suttogom.

- Meglátod meg fogja érteni és akkor lenyugszik, csak adj neki még egy kis időt. Hidd el, alig telik el pár nap és rájön, hogy ő az, aki rosszul viselkedett nem pedig te - biztat anya. 

***

Már alig van pár napunk, amíg vége a nyárnak és Andynek útra kell indulni. Nem akarom elengedni, félek, hogyha elmegy, akkor elfelejt vagy kiszeret belőlem, ha nem fog minden nap látni. Attól tartok, hogy elveszítem, ha elengedem, viszont tudom, hogy neki ez az élete én pedig nem állhatok elébe. Az éneklés is fontos neki, nekem pedig el kell ezt fogadnom, hiszen szeretem. Ki fogom bírni azt a pár hetet, amíg nem láthatom, mert tudom, hogy amikor csak ideje lesz hazajön hozzám, vagyis ebben bízom. Azt akarom, hogy ez legyen a valóság és remélem most az egyszer így is lesz. 

- Mind gondolkodsz ennyire - simít végig az oldalamon Andy, - Percek óta csak bámulod a kezeinket. Ugye nem arra gondolsz, hogy mi lesz egy hét múlva, amikor én már nem leszek itt? - kérdi szomorúan.

- Nem várhatod el tőlem, hogy ne foglalkozzak vele - sóhajtok fel. - Nem megy. Tudod nekem ilyenben még nem volt részem, és normális, hogy félek tőle és attól is, hogy fogom kibírni azt, hogy nem látlak nem érhetek hozzád...

- Bogyó - lágyul el a hangja - ne csináld ezt, nem akarlak szomorúnak látni, még itt vagyok - simít végig az arcomon. - És akkor is itt leszek, ha már turném lesz. Minden nap beszélünk majd és ígérem, hogy amint időm engedi meglátogatlak, bár még mindig nagyon örülnék ha velem jönnél - teszi hozzá halkan.

Erről már nem egyszer beszéltünk. Igazság szerint ezer örömmel mennék vele, csak én azért jöttem haza, hogy a családommal legyek, nem pedig azért, hogy lelépjek Andyvel pár hét után. Bár biztos vagyok benne, hogy mindketten megértenék, de én nem akarok az a személy lenni, aki megváltoztatja a döntését egy pasi miatt. Andynek pedig el kell fogadnia, hogy nem mehetek vele. Baromira hiányozni fog, és lehet később megbánom a döntésem, de most ezt érzem helyesnek. 

- Ezt már megbeszéltük - sóhajtok fel. - Tudom, hogy azt szeretnéd, ha veled mennék, én is örülnék neki, de a családommal akarok lenni - nézek csillogó szemeibe.

- Megértem - nyom egy puszit a számra. - Tudod, hogy sosem szakítanálak el tőlük, de szeretlek és utálom, hogy itt kell hagyjalak egyedül, mikor csak most kaptalak vissza.

- Én akkor is itt leszek, amikor visszajössz, és ugyanonnan folytatjuk majd, ahol most abbahagytuk, ezt megígérhetem - bújok hozzá. 

Semmit sem mond csak maga alá fordít, majd az ajkamra tapad. Teljes testével hozzá simul, miközben én szorosan karolom át a nyakát, hiszen minden pillanatot ki akarok használni, amíg csak lehetséges. 

- Ha most bemegyek és ti dugni fogtok az a látvány életem végéig kísérteni fog álmomban - hallom meg az öcsém hangját az ajtóm elől. Andy legurul rólam, majd felül, miközben én is ezt teszem. - Nem akarom tudni, hogy mi történt itt mielőtt bejöttem, de az biztos, hogy nem csak ültetek - jelenti ki. 

- És ebben teljesen igazad is van - vigyorog rá Andy.

Anyának igaza volt tényleg csak pár nap kellett neki és már el is felejtette, hogy miért sír a nővére az erdőben. Megbékélt a helyzettel és belátta, hogy nekem volt igazam. Egy ilyen baromság miatt nem szabad feszült hangulatot kelteni az egész társaságban. Sírtam egy kicsit, majd helyre is jöttem nem igaz?

- Hát mivel a szobámba nem lehetett hallani a nővérem nyögéseit, biztosan nem mentetek még bele - vonja meg a vállát, mire én elhúzom a szám.

- Brandon! - dobok neki egy párnát. - Most komolyan, nem is hallatszik! - morgom.

- Aha, azok a falak nem olyan vastagok, mint ti azt gondoljátok, ezt megsúgom nektek. Sőt... 

- Komolyan ebbe akarsz belemenni? - vonom fel a szemöldököm. - Tudod, nem csak te hallod, ha éppen dugunk, hanem én is téged... szóval jobb lenne, ha befognád a szád, mielőtt nekem járna el anyának.

Brandon dühösen néz rám, miközben Andy felkuncog. Hát igen a testvéri szeretet mindennél fontosabb.

- Van egy olyan érzésem, hogy ezt már úgyis tudja - motyogja - de most nem is ez a fontos...

- Hanem?

- Ha hagynátok, hogy befejezzem a mondatom, akkor mindjárt megtudjátok - sóhajt fel. - Téhát, mivel pár nap múlva elmész a többiekkel arra gondoltunk, hogy szervezünk egy kisebb bulit a házba, anya már benne van - teszi hozzá, mielőtt megkérdezhetném. - A többiek hoznak piát, kaját, neked meg csak el kell jönni. 

- Néha nem is olyan rosszak az ötleteid kisöcsi! - vigyorgok rá.

***

Most még csak a szűk baráti kör tartózkodik a lakásban, miközben a zene hangosan dübörög, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez sokáig így, főképpen ha Brandon már kitette a falára, hogy bulit tart. Elég egy két, egy üzenet, egy poszt és a buli híre máris elterjed, aminek köszönhetően majd teli lesz a ház emberekkel, akik hallottak a buliról, csak nem voltak meghívva.

Szerencsére anya nincs itthon, ugyanis átcuccolt Andyékhez az éjszakára, mivel tudta, hogy mi lesz ebből a buliból. Meg persze neki holnap be kell mennie dolgozni, ahogy nekem is, csak ebben annyi a különbség, hogy az én műszakom délután kezdődik, míg az övő reggel.

- Hányan tudnak már a buliról, Brandon? - kérdi tőle nevetve Zoe.

- Azt hiszem elég sokan, viszont van egy olyan érzésem, hogy ez hamarosan ki is derül, mivel már biztosan úton vannak.

- Sosem tanulod meg, hogy ne tégy említést a buliról, ha nem akarod, hogy olyanok is betoppanjanak, akiket nem is ismersz - forgatom a szemeim.

- Nézd a jó oldalát - hajol a fülemhez Andy. - Ha sokan lesznek, akkor nem kell a barátainknak végignézni, ahogy dolgokat csinálunk.

- Dolgokat? - pillantok felé.

- Igen, dolgokat, de most nem kell semmi rosszra gondolni - vigyorodik el. 

Két óra múlva már teli a ház részek barátokkal és ismeretlenekkel. Én éppen Zoeval tombolok az egyik számra, amikor két kart érzek meg magamon. Vigyorogva fordulok meg, majd ölelem át a nyakát, miközben ő szorosan magához húz. Ajkát a nyakamra nyomja, hol lágy puszikkal elhalmozva a bőröm, hol pedig apró szívásokkal.

- Hogy fogom kibírni azt a négy hónapot nélküled? - sóhajt fel.

- Neked könnyebb dolgod van, téged majd lefoglalnak a koncertek, de én mivel foglaljam le magam, számomra az idő sokkal lasabban fog telni, mint neked - adom a tudtára. 

- Valahogy mindketten átvészeljük, ne aggódj. Szeretlek.

A buli hajnalig tartott. Ahhoz képest, hogy a fél társaságot nem ismertük elég jó volt a hangulat, sőt nagyon jó. Az időm nagy részét Andyvel töltöttem, de persze a barátaimra is szakítottam pár percet, hiába mondták azt, hogy megértik, hiszen pár óra múlva elmegy. Az a pár óra már letelt, már csak percek vannak hátra, én pedig úgy ölelem, mintha az életem múlna rajta, miközben ő lágyan simogatja a hátam. Még nem sírok, nem is akarok, de baromi közel állok hozzá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar letelik ez a nyár. Hiszen amikor azt szerettem volna, hogy az idő repüljön, akkor mindig lassan telt, viszont most az egyszer, amikor azt szerettem volna, hogy kétszer annyinak tűnjön, elszaladt ez a pár hét.

- Ugye nem fogsz sírni? - kérdi halkan.

- Most nem - suttogom a pólóját markolva - de azt nem ígérhetem meg, hogy akkor sem fogok, amikor felszálsz arra a buszra - teszem hozzá.

- Nem akarom, hogy miattam légy szomorú - húzódik el tőlem, majd dönti homlokát az enyémnek. - Itt leszek neked, bármikor felhívhatsz, vagy meglátogathatsz és én is jövök, amikor csak tudok. Nehezemre esik másodjára is lelépni, de most tudom, hogy te biztonságban vagy és azzal is tisztában vagy mit érzek irántad.

- Szeretlek - nézek szemeibe. - Ígérd meg, ha szembemész egy bombázóval nem fogsz lecserélni rá.

- Bogyó -  nevet fel. - Számomra csak egyetlen bombázó létezik és az a személy itt áll előttem, ezért nem kell aggódnod. Nem foglak lecserélni, mert nekem csak te kellesz - csókol meg. - Szeretlek.

Duda hallatszódik, ami azt jelenti, hogy itt van érte a busza, így még egyszer szorosan megölelem, majd egy utolsó csókot váltunk, ki tudja mennyi időre... Szemeim már könnyesek, de előtte erősnek mutatom magam. Az ajtóból még visszanéz, majd egy csókot dob, amit én mosolyogva kapok el. Mire egyet pislogok már eltűnt és a busz is elindul, én pedig kint állok a kertünkben, könnyes szemekkel, miközben a távolódó járműt nézem.

Sziasztok! Ahogy ígértem itt az új rész, és hamarosan az utolsó is érkezik. Remélem tetszett a történet és szívesen olvastátok, mert én imádtam írni. Ti mit gondoltok mit tervezek az utolsó részbe? Kíváncsi vagyok a véleményeitekre! Köszönöm a biztatást és az olvasókat! További szép estét!