2016. augusztus 16., kedd

11.FEJEZET


Stay here


- T-tessék? - döbbenek meg a válaszán. Komolyan azt mondta az előbb, hogy úgy szeretem őt, ahogy ő engem, vagy már annyira beleőrültem a gondolataimba, hogy hallucinálok? 
- Hallottad - néz a szemeimbe. - Tisztán hallottad, amit mondtam és komolyan is gondoltam. Ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged - fogja meg hideg kezem. 
- Te most csak hülyéskedsz, ugye? - akadok ki. - Az egy dolog, hogy nem tudlak utálni, hiába akarlak, de szeretni nem szeretlek, nem úgy, hogy most a szemeidből lejön. Igen, fontos vagy nekem és igen szükségem van rád, de ennyi, nem vagyok beléd szerelmes - támadom le. A legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Most éppen ezt teszem, hiába fáj az, amit ki kell mondanom, megteszem, mert tudom, ha most nem mondom ki, akkor rájön, én pedig az nem engedhetem meg. Nem lehetek én az, aki tönkretesz egy kapcsolatot, mert őt ismerve, már amennyire ismerem, egyből szakítana Juliettel és velem foglalkozna, sajnálatból, amitől nekem hatalmas bűntudatom lenne. Nem fog semmi hülyeséget tenni, úgy biztosan nem, hogy miattam tenné az egészet. Ha szakítani akar majd vele, akkor azt magáért ne pedig miattam történjen meg. - Engedj el, haza akarok menni - kérem tőle.
- Mikor tanulod már meg, hogy nekem nem tudsz hazudni. Túl jól ismerlek hozzá, hogy ezt elhiggyem - morogja. - És különben is, nem kérdeztem, hanem kijelentettem - néz a szemeimbe. - Haza akarsz menni, rendben, de egyedül biztosan nem fogsz végigsétálni ezen a kihalt utcán, ebben az órában, amikor így is alig állsz a lábadon.
- Mikor lettél hirtelen ilyen kibaszott törődő? - vonom fel a szemöldököm. - Eddig sem érdekelt, hogy mi van velem, hagy most szépen magamra és keress jobb szórakozást, mint az én basztatásom - tépem ki magam a karjaiból, majd állok fel.
- Nem tudom, hogy mi bajod van - kapja el a karom, mikor éppen indulnék - de örülnék, ha nem én lennék a bokszzsákod. És már milliószor elmondtam, hogy érdekelt mi van veled, csak te nem akarod felfogni - kulcsolja össze kezeinket.
- Andy, ha kedves az életed, akkor elengeded a kezem - sziszegem. - Ne viselkedj úgy, mintha szingli lennél és úgy sem, ahogy évekkel ezelőtt, az az idő már elmúlt és sosem jön vissza.
- Tudod mit csinálnék veled ebben a pillanatban, amitől biztosan lenyugodnál? - áll meg, aminek következtében nekem is meg kell állnom, mivel esze ágába sincs elengedni a kezem.
- Nem. El sem tudom képzelni, nem akarsz felvilágosítani? - állok elé, majd nézek bele szemeibe. - Tudod igazán érdekelne, hogy mivel próbálnád meg!
Gyerekes vagyok. Kibaszottul az vagyok és ezért utálom magam ebben a pillanatban. De álmos vagyok és zavarodott, amíg nem vagyok tisztában az érzéseimmel képtelen leszek normálisan viselkedni vele, nem fog menni. De azt is tudom, hogyha így folytatom, akkor lehet csak rosszabb lesz, hiszen ismerem annyira, hogy tudjam mire gondol és ha most kimondja, akkor biztosan pofon fogom vágni.
- Nem fontos - sóhajt fel, majd tovább indul az utcán maga után húzva engem is. - Csak menjünk haza és holnap tiszta fejjel, amikor nem vagy hisztis hangulatodban, beszéljük meg a dolgokat.
- Most sem vagyok az! - jelentem ki, mire felnevet.
- Hát persze - forgatja meg a szemeit. - Elfelejtettem, hogy te sosem vagy, pedig te magad is tudod ebben a pillanatban, hogy elviselhetetlen vagy, meg azt is, hogy régen mennyire utáltam, amikor így viselkedtél.
- Ilyen vagyok - tárom szét a szabad karom. - Ha nem tetszik le lehet lépni. Tudod a lányok megtehetik. Egyszer nekem is vége lehet tűrőképességemnek és az a pillanat most jött el, nem tehetek róla, hogy te voltál a közelemben.
- Tudom - áll meg, majd fordul felém és dönti homlokát az enyémnek - tudom baby.
Szemei csukva vannak, én pedig azt sem tudom, hogy mit kellene tennem. Megint túl közel van és a szívem ismét hevesebben kezd verdesni. Utálom ezt az érzést. Ki nem állhatom, hogy leblokkolok és fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetbe mit kellene tennem, mert hiába tudja az agyam, hogy el kellene löknöm magamtól, nem sikerül. Képtelen vagyok megtenni, a kezeim nem mozdulnak. Érzem az illatát, érzem a biztonságot és utálom, hogy mindezt csak azért, mert a közelemben van.
- Ha tudtam volna, hogy csak ennyit kell tennem, hogy elhallgass már rég megtettem volna - suttogja. - Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak nekem jár valami a fejemben, hanem neked is, csak mindenáron tagadni akarod, amitől hisztis leszel és ilyenkor felmerül bennem, hogy a legközelebbi biztos ponthoz löklek és... - néz a szemeimbe, de nem folytatja. - Addig szorítalak hozzá, míg le nem nyugodsz.
- Mire jó ez neked? - sóhajtok fel. - Mire jó az, hogy ilyeneket közölsz velem, amivel csak annyit érsz el, hogy teljesen összezavarodjak? Barátnőd van, mégis félreérthető dolgokat mondasz nekem? Elment az eszed vagy mi van? - akadok ki. - Nem vagyok játékszer, a francba is Andy! Ha akarsz valamit, akkor mondd ki, vagy tegyél érte, de ne csesztess, mert nem azért jöttem vissza, hogy zombiként éljek a szülővárosomban, hanem, hogy a családom mellett legyek és helyrehozzam az életem.
- Mondtam neked, hogy csak pár napot kérek és mindent elmondok, akkor minden tiszta lesz neked, viszont addig, addig el kell fogadnod, hogy sötétben tapogatózol.
- És mikor tervezed, a sátorozás előtt vagy inkább után, esetleg közben? - vonom fel a szemöldököm. - Nem akarok úgy odamenni, hogy nem tudom mi van. Tudni akarom és ha lehet még előtte, mert ha közben közlöd velem, nem lesz esélyem lelépni, márpedig biztos vagyok benne, hogy le szeretnék mondj bármit is.
- Az meglehet - mosolyodik el - de nem fogom megengedni. Nem fogsz válasz nélkül lelépni akkor mellőlem, ebben biztos vagyok. Annyival nem úszod meg. Tudni akarom majd a te részed is, hiszen annyit én is megérdemlek majd.
- Megérdemelsz? Na ne nevettess már - lököm el magamtól. - Leléptél, amikor szükségem volt rád, és még azt mered nekem mondani, hogy megérdemled?
- Nem tudod mit akarok veled közölni, addig pedig ne mondj ilyet, mert biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz a válaszod, amint elérünk oda. Meglátod, hogy meg fogom érdemelni a te részed is. Nem csak én leszek az, aki megnyílik azon a napon - közli velem komolyan - hanem mindketten.

***

- Kicsim, miért vagy fent ilyen korán? - szólít meg anya, akit eddig észre sem vettem.
- Nem tudtam aludni - hazudom. Tisztán emlékszem, hogy felmentem a szobába, de aludni már képtelen voltam, így fogtam magam és lejöttem, majd a kanapén ülve kezdtem el a tv-t bámulni, bár a műsorra nem igazán figyeltem. Egyszerűen már kezd nagyon elegem lenni Andyből, pedig jóformán még semmit sem tett. - Már mész is?
- Igyál egy kis teát, aztán próbálj meg aludni - mosolyog rám. - Igen, ma hosszú napom lesz, de este vacsorázhatunk együtt - teszi hozzá.
- Az jó lenne - állok fel, majd indulok el a konyha felé.
- Nem akarok beleavatkozni olyan dolgokba, amihez semmi közöm, de a lányom vagy és érdekel, hogy mi van veled, szóval felteszem, de nem muszáj rá válaszolnod. Minden rendben veletek, Andyvel?
Sóhajtva fordulok vissza az ajtóból, hiszen még én magam sem tudom, hogy hányadán állunk. Tegnap este legszívesebben felpofoztam volna, de inkább hagytam a francba és megelégedtem annyival, hogy nem mellettem hanem mögöttem sétálva kísér haza. Haragszom rá, mert összezavar a hülye dumáival. Haragszom, mert azt hiszi én is meg kell neki nyíljak. Haragszom, mert tudom, hogy akkor fogja elmondani, amit akar, amikor nem fogok tudni elmenekülni előle.
- Őszintén? - kérdem, mire bólint. - Én magam sem tudom, hogy de nem kell aggódnod, felnőttek vagyunk valahogy csak megoldjuk. 
- Tudom, hogy haragszol rá, de néha félre kell tenni ezt az érzést és átadni magad annak, amit régen éreztél a közelébe, mert kicsim neked is szükséged van valakire, aki megnyugtat, aki biztonságot nyújt számodra, és mindketten tudjuk, hogy az a személy nem Nick.
- Én is tudom, anya, de nem olyan könnyű megbocsájtani valaki olyannak, aki hatalmas fájdalmat okozott neked és évekig nem is próbálta helyrehozni - motyogom. - De majd lesz valahogy - mosolyodom el. 
Anya távozása után, egy forró csészével a kezemben lépkedek felfelé a lépcsőn a szobám felé, ahol valahogy el kell érnem, hogy aludjak pár órát, különben végleg meg fogok bolondulni és arra semmi szükség, hogy anya miattam aggódjon majd. Neki így is van elég baja, miattam nem lenne szabad aggódnia. Én már nagy vagyok és egyedül is meg tudom oldani a dolgaim, viszont néha kell egy anyai löket, hogy tudjam mit kell tennem. Azt, hogy Nick nem az a személy, akit keresek magam mellé, azt eddig is tudtam, viszont azt nem akarom elfogadni, hogy Andy lenne az, aki itt hagyott, aki fájdalmat okozott nekem, de bárhogy nézzük mindig hozzá lyukadok ki. Ő az, aki megnyugtat. Mindig ő volt és az ilyen személyeket nem tudjuk megválasztani. Történjen bármi is közöttünk, nekünk mindig az az illető marad fontos, aki először volt az az életünkben, és számomra az Andy.
Halk beszélgetésre ébredek meg, ami az ajtóm előtt folyik. Abban biztos vagyok, hogy az egyik az öcsém hangja a másik személy pedig Andy. Ez nem lehet igaz. Fájdalmas sóhajtással ülök fel az ágyban, majd nézek az ajtóra. Mi a fenét akarhat, alig pár órája váltunk el és akkor sem éppen rózsás helyzetben. 
- Hagyd aludni, Andy, szinte egész éjszaka fent volt és csak bámult ki a fejéből, azt sem vette észre, amikor lejöttem vizet inni - közli vele az öcsém. 
- Ha nem lennétek ilyen kibaszott hangosak, akkor még mindig aludnék - kiáltok ki, mire abbamarad a beszélgetés.
- Most sem mi vagyunk azok, akik ordibálnak, hanem te - hallom meg Andy hangját.
- Csak fogd be a szád - morgom az ajtót nézve, ami másodperceken belül kitárul, majd miután Andy belép a szobámba ismét becsukódik. - Mit akarsz, megint?  Nem volt elég az esti?
- Nem veszekedni jöttem - sóhajt fel. - Én csak bocsánatot szerettem volna kérni, mert a tegnapi kicsit túllőtt a célon. Mindketten túlléptünk egy határt és sajnálom. 
- Melyik részét? Amikor azt mondtad, hogy jobb lett volna, ha nem jövök vissza, vagy azt amikor azt vágtad hozzám, hogy az életed könnyebb lenne, ha engem nem ismertél volna meg? Melyiket sajnálod Andy?
- Mindkettőt - suttogja. - Semmit sem gondoltam komolyan abból, amit tegnap a fejedhez vágtam, egyszerűen csak ideges voltam és ilyenkor kicsúszik egy két szó, aminek nem lenne szabad, de tudnod kell, hogy sosem fogom megbánni azt, hogy megismertelek. Történjen velünk bármi én mindig örülni fogok, hogy azon a napon találkoztunk - mosolyodik el. - Remélem nem haragszol rám nagyon, ha mégis megértem, de arra kérlek, hogy próbáld meg elfelejteni és nem foglalkozni azzal, amit felhúzva mondok, mert azok nem igazak. Tudom, hogy a legtöbben általában azt mondják, amit nyugodtan nem mernek kimondani, de én nem ilyen vagyok nekem ez csak kicsúszott és azóta már ezerszer visszaszívtam, csak persze ez mind hiábavaló, hiszen te tisztán értetted őket. Szóval sajnálom.
- Tudod - fordulok fel tőle. - Azt hiszem ez talán jobban fájt, mint amikor leléptél. Egész éjjel azt éreztem, hogy le kell lépjek, mert ha ilyet mondtál nekem, akkor semmi értelme itt lennem, míg te is itt vagy, de aztán a szívem mégis azt súgta, hogy te nem vagy ilyen és csak felindulásból mondtad. De ha nem sikerül addig agyalnom rajta, míg reggel nem lett és anya meg nem jelent volna, beülök a kocsimba és elhúzok, ismét.
- Tudom, hogy megbántottalak, de nem akartam. Fontos vagy nekem, és ezt nem győzöm elégszer mondani. Bár amikor megteszem akkor mondok valamit ellene, de tudnod kell, hogy minden közül csak ez az igazság. Nem számít mit mondok, fontos vagy nekem és sosem fogok megbánni semmit sem veled kapcsolatban, ezt tudnod kell.
- Lehet nem gondoltad komolyan, de nekem az agyamba égett - állok fel, majd indulok el a szekrényem felé. - Nekem most dolgom van, de később majd beszélünk.
- Ugye nem megint Nickkel találkozol? - lép hozzám közelebb.
- Mi közöd lenne hozzá, ha mégis? - fordulok meg, majd nézek a szemeibe.
- Ha valakin le akarod vezetni a feszültség, akkor az ne ő legyen. Te rám haragszol, és biztos vagyok benne, hogy észre sem venné, ha nem tartanád be a szavad, hogy ma átmész hozzá. Maradj itt velem - lép hozzám közelebb, egészen addig, míg a hátam a szekrényhez nem préselődik. - Bármit is terveztél vele, arra itt vagyok én és nem megyek sehová - támaszkodik a szekrényemre. 
- Nem fekszem le veled, Andy! - csattanok fel, bár a hangom egyáltalán nem olyan magabiztos, ahogy szeretném. - Barátnőd van, fogd már fel!
- Aki két hét múlva lelép - néz mélyen a szemeimbe. - Maradhat a mi titkunk is, ha te nem mondod el senkinek - suttogja, majd mielőtt még megállíthatnám egy puszit nyom a szám sarkába. 
- Francba - morgom, miközben a kezeimmel közelebb húzom magamhoz.

Sziasztok! Sok várakozás után itt az új rész. Remélem tetszett. Innentől kicsit beindul a kettőjük kapcsolata, bár nem ígérek még semmi szenvedélyes történetet, de az is lesz, hamarosan. Mit szóltok a részhez? Szerintetek mire készül Steph? Késő van, de azért remélem valakinek még örömöt okozok lefekvés előtt. Jó éjt!

1 megjegyzés:

  1. Huh hát az utolsó mondaton jól meglepődtem, mert én arra gondolok azért húzta közelebb magához, mert meg akarja csókolni. Ami nagyon huha lenne. Bocs nincs jobb szavam rá. :D nagyon várom a kövi rész, remélem hamar hozod! :)

    Ui.: Van egy hibád, ami elég viccesen jön ki, meg értelmes is lenne, de nem hiszem, hogy azt tervezted írni. Itt az utolsó beszélgetésüknél azt írtad, hogy "fordulok fel tőle", gondolom én, hogy csak simán és egyszerűen el akart fordulni tőle, nem meg fel.:D

    VálaszTörlés