9.FEJEZET

In the bedroom 

Gondolkozás nélkül tettem fel az utolsó kérdésem, amit egy másodperc múlva már meg is bánom. Nekem teljesen elment az eszem? Igaz, meg szeretném tudni, hogy miért ajánlotta fel magát nekem - basszus de furán hangzik - de az nem azt jelenti, hogy ebben a pillanatban meg is akarom vele beszélni, viszont ebből a kérdésből biztosan úgy gondolja. Jó lenne egyszer végre gondolkodni is mielőtt megszólalok, hiszen a rohadt életbe, anya és Amy a másik szobában vannak, és amilyen szerencsém van voltam olyan hangos, hogy ők is tisztán értsék a kérdésem, ami nem kicsit lenne ciki. Zavartan túrok a hajamba, mivel a francba is én okozom magamnak a bajt. Lehet, hogy kimondom szinte mindig, amit gondolok, de ezt nem pont így terveztem, nem mások előtt kellett volna feltegyem.

- Tudod mit - nyögök fel fájdalmasan - inkább felejtsd el, amit kérdeztem. Nem érdekel a válasz, egyszerűen csak képes vagy felhúzni a puszta jelenléteddel és elfelejtek gondolkodni mielőtt megszólalok.

- A faszt nem érdekel! - szólal fel Brandon. - Érdekel, az nem is kifejezés, sokkal inkább én vagyok az, akit ez kicsit sem érdekel. Oké talán egy kicsit igen, mert a nővérem vagy, de annyira mégsem - túr a hajába.

- Igazad van! - szedi össze magát Andy, majd áll fel és indul meg felém. - Gyere menjünk fel és beszéljük meg a dolgokat, ahogy a felnőttek szokták - néz a szemeimbe.

Érzem, ahogy a torkom egyre jobban kiszárad. A gondolattól, hogy kettesben kellene legyek vele a szobámban, ahol még egy ágy is található, már most a frász jön rám, de a másik részem, egy apró kis részemnek felkeltette az érdeklődését, és ezért utálom magam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék két lábon felsétálni a lépcsőn úgy, hogy tisztában vagyok vele mi vár rám, ha felértünk. 

- Jössz? - vonja fel a szemöldökét. - Beijedtél? Az előbb még te akartad, hogy magyarázzam meg, már nem szeretnéd? - vigyorodik el.

- Idegölő vagy - morgom, majd erőt véve magamon állok fel és nézek rá, arra várva, hogy elinduljon, mert nincs az az csoda, hogy én előtte sétáljak fel a lépcsőn. - Menj már - mutatok felfelé.

Kuncogva indul meg előtte, mire én a szemeim forgatom. Szar, ha a másik ismer téged, míg te nem vagy benne biztos, hogy ez a te részedről is így van és tudja, hogy miért szeretnéd ha előtted menne. Magabiztosan sétál a folyosón, majd nyomja le a szobám kilincsét és lép be a kis birodalmamba.

- Egy szóval sem mondtam, hogy bejöhetsz - jegyzem meg a hátánál állva.

- És mégis, hogy gondoltad a beszélgetést? - fordul meg, aminek következtében közel kerülünk egymáshoz, túlságosan közel. - Én állok az ajtó egyik oldalán, te pedig a másikon? - lép egyet felém, mire én automatikusan hátrálok. A francba is ez már most rosszul alakul, talán sokkal rosszabban, mint amit a lépcsőn felfelé jövet képzeltem el. - Mi a baj? - dönti oldalra fejét.

- Mi... mi a francot csinálsz? - kérdem tőle halkan, amikor a hátam már az ajtóm érinti, ő pedig közel van hozzám, de mégsem érint meg, amiért ebben a pillanatban hálás vagyok, nem is kicsit.

Hatalmas tenyereit a fejem mellett támasztja meg, és néz le rám. Igaza volt Brandonnak, már lent is forrt köztünk a levegő és ebben, ez a szituáció nagyon nem segít, sokkal inkább ront az egész helyzeten. Miért áll ilyen közel hozzám? Miért néz így rám? Miért olyan ismerős számomra ez a helyzet?

- Remegsz - suttogja. - És valahogy úgy érzem, hogy nem a félelem miatt, hiszen te sosem féltél tőlem. Azt megértem, hogy utálsz, mert leléptem, amikor szükséged volt rám, de sosem féltél tőlem és nem is fogsz, hiszen pontosan tudod, hogy soha az életbe nem ártanák neked, esetleg tennék valamit, amit te nem szeretnél - néz a szemeimbe. - Szóval kíváncsi vagy, hogy miért tettem fel neked aznap este azt az ajánlatot, legyen elmondom.

- Megoldható lenne, hogy ne úgy tedd, hogy én sokba legyek szorítva? Igazán kellemetlen a helyzet és semmi kedvem így végighallgatni a történeted, amit minden bizonnyal ebben a pillanatban találsz ki - forgatom meg a szemeim. Szavaim lehet, hogy magabiztosnak tűnnek, de éppen ezt akarom, mivel belül mindent érzek csak ezt nem. Egy hajszál választ el attól, hogy a lábaim kicsússzanak alólam, de ezt az örömöt nem fogom neki megadni, ezért kell elérnem minél hamarabb, hogy legalább pár centivel távolabb kerüljek tőle. 

- Gonosz leszek, én pontosan így akarom neked elmondani - szólal meg pár másodperc múlva. - Tévedsz Steph, nem most találom ki a sztorit már egy hete bennem van és talán másnap el kellett volna jönnöm, de nem ment. Dühös voltam rád. Nagyon dühös - morogja. - Te vagy az a személy, aki pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha valaki figyelmen kívül hagyja azt, amit kérek tőle, főképpen akkor, ha az egy apróság - jelenti ki, mire én csak morgok egyet. - Csak arra kértelek, hogy ne menj el vele, vártam... az utolsó pillanatig vártam, hogy még mielőtt beülnél mellé visszajössz... hozzám - suttogja. - Egy idióta voltam, hogy nem mentem utánad. Tudod, hiába akarom magammal elhitetni, hogy csak azért mentél el vele, hogy engem bosszants nem megy. Láttam a szemedben, hogy te is akarod... nem pedig azért, mert én megtiltottam. És igen, lehet, hogy mondtam olyat, hogy ha valakivel le akarsz feküdni, akkor az legyek én, nem pedig ő és tudod mit, egy cseppet sem bánom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehezemre esett másnap, hogy ne verjem be a képét. Steph, tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, tudod, hogy képes lennék bármire érted. Nem hiába mondtam azt neked, hogy nem tudnák úgy tenni másnap, mintha mi sem történt volna, mert rólad van szó. Te annyira más vagy, teljesen más mint amilyennek ismertelek, de erre akkor jöttem rá, amikor már késő volt... leléptem és itt hagytalak a legnagyobb pácban... egyedül...

Könnyek mardossák a szemeim. Tisztában vagyok vele, hogy ő is látja őket és tudja, hogy nem fogom bírni visszatartani őket. Mit akar ezzel mondani? Mire jött rá, amit nem tudott régen? Mire jött rá, amikor már túl késő volt? Miért nem mondja ki? Miért?

- Ne... - motyogom lesütve a szemeim, próbálva nyugtatni magam. - Ne folytasd... kérlek, ne hozd fel azt a sok emléket, amiket el akarok felejteni... ne mond azt, hogy fontos vagyok neked... Semmi sem érdekel ami veled kapcsolatos. És mi az, hogy más vagy, mint aminek régen láttál és későn jöttél erre rá? Én ugyanaz vagyok, én önmagam voltam, míg te nem... mert ha az lettél volna, akkor képtelen lettél volna itt hagyni, amikor minden összeomlott körülöttem... - engedem szabadjára az első könnycseppet.

- Már mondtam neked, ha sírni akarsz, akkor engedd, hogy én vigasztaljalak meg téged, hadd legyek én az, aki megpróbálja elterelni a gondolataid, hiába én vagyok az oka mindennek... ne zárd magadba - nyúl az állam alá. - Nem tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom, amit akkor tettem, de engedd meg nekem, hogy elmagyarázzam és megpróbáljam helyrehozni. Nem akarom úgy tölteni ezt a pár hetet, hogy itt vagy, de olyan, mintha itt sem lennél, mert nem érinthetlek meg, nem ölelhetlek magamhoz... nem aludhatok veled - suttogja.

Ennyi kellett. Nem bírom tovább, zokogásban török ki, lecsúszva a földre, kezeimbe temetve az arcom. Semmit sem mondott, amivel képes lenne megríkatni, viszont az elég számomra, hogy itt van, hogy nem adja fel a küzdelmet, hogy újra a bizalmamba férkőzzön. A magyarázatának köszönhetően csak jobban összezavarodtam, nem értem mit akar vele közölni, vagy sokkal inkább nem akarom megérteni. 

- Itt vagyok - karol át, majd vesz az ölébe. Érzem, ahogy a súlya alatt besüpped az ágyam. Hosszú ideje most először érzem azt, hogy otthon vagyok. Otthon vagyok a karjaiba, ami csak növeli a zokogásom. Annyi fájdalmat okozott, de mégis ő az, akit akarok. Ő az, aki fontos nekem, ő az, akit szeretek. Mindig ő volt az, csak én próbáltam elhitetni magammal, hogy nem így van. Karjai szorosan láncolnak magához, én pedig pánikszerűen markolom a pólóját, mintha ezzel szeretném, hogy örökre itt maradjon velem, hogy ne hagyjon még egyszer magamra, ilyen hosszú időre. Nem bocsájtottam meg neki, valószínűleg teljesen sosem fogok, de hiányzik és ezt képes vagyok beismerni. - Nyugodj meg - puszil a nyakamba.

- Miért hagytál itt azon a napon? - kérdem szipogva. - Rád volt szükségem, hiszen tudod, pontosan tudod... hogy azon a napon annyi minden történt velem, hogy azt el sem lehet képzelni... Egyedül hagytak, visszautasítottak, elvesztettem valakit... a legjobb barátomra volt szükségem és mit kell észrevegyek, hogy őt is elveszítem. Mindet és mindenkit egyszerre, aki volt nekem. Egy nap, alig három óra leforgása alatt...

- Sajnálom, kicsim - szorít erősebben, aminek köszönhetően alig kapok levegőt, de nem érdekel... nem számít, mert a karjaiban tart. - Sajnálom...

Elhiszem, hogy sajnálja, ahogy azt is, hogy már megbánta, de ez még mindig nem változtat azon, amit éreztem. A pasim dobott, mert jobb csajt talált magának - ez még nem a világvége, de azért fájt - aztán az egyetem, ahová jelentkeztem az utolsó pillanatban visszautasított, a hívás, amely közölte velem, hogy apa már nem lesz mellettem, aztán Andy... Ez minden embernek sok lenne egy napra, nemhogy egy kislánynak, aki nem éppen volt erősnek mondható, bár ő annak hitte magát. 

- Hiányzik -suttogom. - Azt az éjszakát végigsírtam... összeomlott a világom, és még most sem tudom biztosan, hogy miért léptél le te is... csak sejtésem van... de... de tudod mi a legszomorúbb? 

- Micsoda? - kérdi halkan.

- Hogy annak ellenére, hogy az apám, aki közel állt hozzám meghalt, mégis te hiányoztál a legjobban. Te voltál az, aki maradandó sebet okozott, ami sosem fog begyógyulni. Annyira hiányoztál, és annyira utálom, hogy utálnom kellene, de nem tudok nélküled önmagam lenni. Utálom, hogy nem vagy ott, amikor szükségem van rád... utálom, hogy nem bújhatok hozzád... és utálom, hogy azt mondtad egy hete... utálom, mert azóta azon gondolkodom, hogy mit jelent... utálom, mert kellesz nekem, hogy éljek.

Semmit sem mond, de érzem, ahogy az izmai megfeszülnek. Tudom, hogy ezzel bűntudatot ébresztek benne, de megérdemli, az úgyis semmi lesz ahhoz képest, amit én éreztem miatta... 

- Khm... tudom, hogy már nem egyszer utasítottad vissza ezt, de azért megpróbálom még egyszer. Engedd meg nekem, hogy elmagyarázzak mindent, teljesen mindent őszintén és nyíltan, azt is ami egy hete volt, a múltat is. Csak egy esélyt kérek....

- Nem akarom megbánni, hogy meghallgatlak... - suttogom.

- Nem fogod ígérem, miután elmondtam addig üthetsz, amíg csak akarsz, de előtte hallgass végig... ha mindenek után úgy gondolod, hogy nem akarsz velem találkozni és nem akarod helyrehozni, ami köztünk volt, akkor elfogadom, de hallgass meg előtte.

Tisztában vagyok vele, hogy nem halaszthatom örökre és egy nap meg kell hallgatnom, de az lesz életem egyik legnehezebb napja, pillanata, mert tudom, hogy miután elmondta összetörök és akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz velem. Szükségem van rá, de nem biztos, hogy képes leszek legyőzni a makacs énem és újabb utolsó esélyt adni neki.

- Rendben, legyen... - adom tudtára a válaszom. - De ígérj meg nekem valamit Andy - kérem tőle, mire bólint egyet - ha megbocsájtok ígérd meg nekem, hogy többet nem hagysz majd magamra, ígérd meg, hogy nem kell újra elveszítselek.

- Ha minden úgy alakul ahogy szeretném, akkor nem kell, akkor végig melletted leszek - biztosít róla. - De szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataim és ne üljek majd előtted percekig hallgatva, csak pár napot kérek.

***

Fogalmam sincs, hogy megbánom-e majd, amibe belementem, de ha nem tettem volna, akkor sosem tudhatom meg, hogy mi lett volna a vége és én utálom azokat a mondatokat, hogy mi lett volna ha... Nem mentünk le enni, bár nem is zavartak minket, amiben biztos Brandon keze van benne. Andy azóta itt fekszik mellettem, bár nem beszélünk, de már az is jól esik, hogy érzem, hogy itt van a közelembe.

- Történt azóta valami Nickkel? - teszi fel hirtelen a kérdést.

- Találkoztunk, de ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz, akkor nem - pillantok felé. - De miért érdekel ennyire?

- Már mondtam neked, de majd megérted, ha eljön az ideje. 

Utálom, amikor ezt mondják, de tisztában vagyok vele, hogy adtam neki időt, így most nem fogom azt mondani, hogy baszok az időre Andy, én tudni akarom. Ki fogom várni, hiszen már hónapokat vártam, mit nekem még pár nap?!

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom, hogy fura veled egy ágyon feküdni, de ne lepődj meg, hogy most ezt teszem - nevetek fel.

Felém fordítja a fejét, majd mosolyogva megrázza azt, miközben továbbra is engem néz, amitől kezdek zavarba jönni, hiszen elképzelésem sincs, hogy mi játszódhat le a fejében.

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy egy ideje nem volt rész, de volt rá okom. Méghozzá az érettségi és az arra való készülés. 4.-én kezdődik és egész héten az lesz... szóval azt sem tudom, hogy voltam most képes nektek megírni egy részt úgy, hogy egész nap tanultam majdnem 23 óráig. De itt van és remélem örültök neki! Tudom, hogy sokan számítottatok arra, hogy ebben a részben kiderül minden, de néhány apróság már így is kiderült benne, viszont a java még hátravan. Remélem tetszett! Véleményeiteket várom!