5.FEJEZET

I think I lost my way 

Rémálom! Ez az első szó, ami másnap az eszembe jut a kanapén ülve a nappaliban, miközben arra gondolok, hogy mennyi hülyeséget követtem el az este folyamán. Igaz, nem emlékszem pontosan mindenre, de már ennyiből is tudom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem teszem be arra a helyre a lábam. De ez még mind nem is elég, ugyanis a reggeli képet képtelen vagyok kiverni a fejemből, és bármennyire is szeretném fogalmam sincs, hogy a francba kerültünk olyan helyzetbe, amibe találtam magam, miután felébredtem. Még most is érzem, ahogy a hatalmas tenyere a derekamra simul, ahogy a szívem a fejem alatt verdes a mellkasába. Vele aludtam, és arra sem emlékszem, hogy ő egyáltalán mi a francot keresett a szobámba. Miért volt félmeztelen, és én mi a pokolért bújtam hozzá? Rengeteg kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni, de nem lehetséges, mivel csak egy személynek tehetném fel őket, és neki pont nem fogom. Nem tudhatja meg, hogy tudom, hogy együtt aludtunk. Mozdulatlan voltam végig a karjai között, nem akartam felébreszteni, mert semmi kedvem sem volt egy kínos pillanathoz, elég volt számomra a fejfájás és az értelmetlen helyzet. Amikor észleltem, hogy ébredezik behunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni. Nem tudom, hogy mennyire vált be, de abból, amit mondott nekem az jött le, hogy nem tudott arról, hogy én nem is alszom. Kimászott mellőlem, miután még egyszer bocsánatot kért tőlem, majd magamra hagyott a szobámba. Fél órát vártam, mielőtt lementem a konyhába, ahol csak anyával találkoztam, aki semmit sem említett, pedig ő biztosan tud róla. 

Most pedig itt ülök és azon agyalok, hogy fogom megjátszani magam a közönség előtt, mert ebben sosem voltam jó. Vannak dolgok, amiket el tudok titkolni, de a francba is, Andy pont nem tartozik az ilyen dolgok közé. Ő a személy, akivel kapcsolatban semmit sem vagyok képes elrejteni... De valahogy muszáj megoldanom, mert nem tudhatja meg, hogy emlékszem a reggelre. Éppen elég az, hogy tegnap a karjaiban sírtam, elég volt egyszer megtörnöm előtte, semmi szükség arra, hogy ez hamarosan ismét bekövetkezzen. Valami hülye csoda folytán elhiszem azt, amit mondott. Lehet, hogy rohadtul fáj, amit tett, de rá van szükségem, de ezt sosem fogom neki bevallani józanon, és még egyszer részegen nem is kerülhetek elé, mert a jó ég tudja, hogy mit tennék abban az állapotban.

Legszívesebben a szobámba menekülnék, bebújva az ágyamba, de az nem lenne a legjobb döntés. A szobában uralkodó csend miatt, teljesen a gondolataimba merülnék, amivel azt érném el, hogy a falaimra egyre mélyebb és mélyebb repedéseket okoznék, hiszen körülötte forognának a gondolataim. Így inkább a nappaliba maradok, ahová még kiszűrődik néhány beszélgetésfoszlány vagy éppen a ház előtt elhaladó kocsik zaja, ami nem hagy teljes csendbe, hogy elkerüljek egy másik világba. A gondolatok világába. 

- Igazán - vágja le magát mellém, Brandon - szarul nézel ki - néz rám.

- Kösz, - vágom rá gúnyosan - mintha ezt magamtól nem tudnám - ölelem magamhoz a párnát, majd fordulok úgy, hogy lássam az öcsém. 

- Talán nem kellett volna annyit innod, és hallgatnod kellett volna ránk - vigyorog.
- Ha azért jöttél ide, hogy ezt közöld, akkor már mehetsz is - válaszolom mogorván. - Semmi kedvem ehhez, szarul vagyok és az, hogy ezzel basztatsz nem segít rajtam.
- Legalább legközelebb figyelembe veszed, ha mondok valamit - hallok meg egy hangot a hátam mögül.
- Már csak te hiányoztál - nyögök fel fájdalmasan. - Komolyan, mi lenne, ha inkább elhúznátok tőlem jó pár méterrel odébb és hagynátok, hogy csendben, egyedül szenvedjem végig a nap hátralevő részét? - pillantok a tesómra.
- A barátoknak az a szerepe, hogy ott legyenek a másik mellett a szenvedő pillanatokban is - lép hozzám közelebb Andy.
- Ja, a barátoknak - forgatom meg a szemeim - de te nem vagy a barátom, és nem is leszel, ezt jól jegyezd meg, Andy.
- Mennyire emlékszel a tegnap estéből? - vonja fel a szemöldökét.
A magabiztosságom azonnal eltűnik. Hát persze, hogy fel kell hozza a tegnapot. Egy mondatomra tisztán emlékszem, és ki tudja miket mondtam még abban az időben, ami teljesen fekete számomra. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem, és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni. Nem tehetek róla, hogy kicsúszott a számom, nem voltam teljesen magamnál, gyenge voltam, és csak arra tudtam gondolni azokban a percekben, hogy rá van szükségem, hiába akarom távol tartani magam tőle.
- Mire kellene emlékeznem? - emelem rá a szemeim. Csalódottság ül ki az arcára, ami arra utal, hogy mondtam neki ezen kívül valami mást is, csak nekem fogalmam sincs róla. - Mivel tudom, hogy Brandon úgyis mindjárt feltenné meddig van meg, megadom rá most a választ. Addig minden tiszta, míg visszajöttem hozzátok az asztalhoz - pillantok az említettre - meg valami halvány emlékem arról is van, hogy talán veled jöttem el a helyről, de más semmi.
- Ó - csillan fel az öcsikém szeme - akkor nem emlékszel a legjobb pillanatokra - nevet fel. Milyen pillanatokra? Tudom, hogy van egy énje, ami nagyon szeret a másik személy idegeire menni, de mereven ajánlom neki, hogy ezt ne most játssza el velem, ne ezen a napon. - Ha látnád az arcodat - mutat rám, miközben kitör belőle a nevetés. A szemem sarkából Andyre pillantok, aki próbálja visszatartani a nevetést, de a mosoly ott bujkál a szája szélén.
- Mindketten bekaphatjátok - pattanok fel, majd nyögve a fejemhez kapok. - Remek - morgom. - Már azt hittem, hogy legalább a fejfájásom elmúlt, hát nektek köszönhetően még ez is visszajött. Köszönöm, örökké hálás leszek miatta - indulok meg a lépcső fele, míg el nem kapják a karom. - Remélem jól meggondoltad mit csinálsz - sziszegem a fogaim között, bár a hangom nem olyan fenyegető, mint én szeretném azt.
- Ilyen állapotban nem tudnál bennem kárt tenni, Steph - mosolyog rám, mire én csak szemeim forgatom. - Ne csináld ezt, jól tudod, hogy mindig utáltam - közli velem.
- Leszarom, hogy tetszik-e vagy sem, ez vagyok én, most pedig mennék a szobámba - mutatok a szabad kezemmel a lépcső irányába, de ő nem enged el. - Kérlek, ne baszd fel az agyam, jó? Semmi kedvem hozzád.
- Beszéljünk a tegnapiról - néz a szemeimbe. Látom rajta, hogy elég komoly lehet az ügy, ami megrémiszt. Mi a fenét csinálhattam? De ami a legjobban zavar, hogy hiába kenem majd a piára, ezzel csak magamat szorítom sarokba, hiszen tudja, hogy az ittas állapotban lévő emberek a legőszintébbek, én is mindig ezt mondtam neki még régen, és most simán kinézem belőle, hogy felhasználja ellenem. - Komolyan Steph, beszéljünk róla - suttogja, hogy csak én halljam.
- Csak ma hagyj békén jó? - kérdem tőle alig hallhatóan. Természetesen pont az ellenkezőjét szeretném, mivel ő képes elfelejtetni velem a fájdalmat. - Nagyon fáj a fejem, és most nyugalomra van szükségem - teszem hozzá, miközben képzeletben hatalmas pofonnal jutalmazom magam. Teljesen elment az eszem. Itt magyarázkodok neki, és normálisan viselkedem vele, mikor pont azt szeretném elérni, hogy leakadjon róla, de ezzel fix az ellenkezőjét fogom.
- Segíthetek benne, mint régen? - lép hozzám közelebb, mire fejem feljebb kell emeljem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Persze, - nevetek fel keserűen - mert a mi kapcsolatunk ebben a pillanatban pont olyan, hogy én simán az öledbe ülhetek és te közben énekelsz nekem, míg én el nem alszom tőle. Andy, ez évekkel ezelőtt volt, már nem lesz olyan, mint régen, jobban tennéd, ha ezt elfogadnád. Nem szeretném a három hónapot veszekedéssel tölteni.
- Szerintem vagyunk olyan viszonyban, hogy azt tegyük, amit régen, és ne aggódj nem fogunk veszekedni. Max egy hetet adok neked és meglátod, hogy amint letelik te ismét a barátom leszel. De legyen, ahogy akarod, ma békén hagylak, mondjuk - engedi el a kezem, én pedig azonnal megindulok, majd felrohanok a lépcsőn egyenesen a szobámba, mit sem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal.

***

Félig még alszom, amikor hallom, hogy nyitódik az ajtóm, majd halk léptekkel közelíti meg valaki az ágyam és ül le rá. Az orromat egyből megcsapja kellemes illata, így fel is ismerem a mellettem üldögélő személyt. Egy részem szeretné ebben a pillanatban elküldeni a francba, viszont a másik majd kicsattan az örömtől, hogy itt van, és annak ellenére sem ment el, hogy én azt kértem tőle. Hülye érzések! 

- Vissza akarlak kapni - simít végig az arcomon. - Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Magam mellett akarlak tudni, boldoggá tenni és újra mosolyt csalni az arcodra, mint négy évvel ezelőtt. Tudom, hogy hibáztam, hidd el minden nap ezzel kelek és fekszem le, de helyre akarom hozni, de ahhoz nem leszek csak én elég, neked is akarnod kell Bogyó - suttogja, mire mosoly kúszik az arcomra, akaratom ellenére. - Te fent vagy? - szólal meg kicsit hangosabban.

- Bogyó? - nyitom résnyire a szemeim. - Tudod, milyen rég hívott valaki így?

- El tudom képzelni - sóhajt fel. - De megígérem neked, hogy sokszor fogod még ezt hallani tőlem. Már mondtam, hogy egyszer hagytam mindent elcsesződni. Most, hogy van egy esélyem helyrehozni a hibám, ha a poklot is kell megjárnom miatta, érted képes vagyok rá - néz a szemeimbe.

- Nézd - ülök fel, kicsit hátrébb húzódva tőle - lehet, hogy te szeretnéd helyrehozni a történteket, de én nem tudom elfelejteni. Az emlékeimbe, szívembe vésődött és semmi sem fogja onnan eltüntetni őket. Egy részem örül, hogy próbálkozol, de a másik pontosan tudja, hogy értelmetlen, mert nem fogok megbocsájtani, bár azt még talán, de felejteni nem és ez mind hatással lesz a kapcsolatunkra, ezért sosem lehetünk már olyan, mint négy évvel ezelőtt. 

- Nem fogom feladni - rázza meg a fejét. - Három nap alatt elértem, hogy legalább beszélj velem, ez már igenis nagy lépés, ha te nem is gondolod annak - mosolyog rám. - Megölelhetlek? - kérdi halkan.

Ha nem lennék ilyen makacs, akkor egyből rávágnám, hogy igen. De tudom, hogy ennek az ölelésnek sokkal több hátránya lenne, mint előnye. 

- Nem igazán lenne jó ötlet - motyogom, remegő hangon. Már csak a gondolat, hogy a karjaiba zár, hogy érezhetem mámorító illatát elgyengít, mi lenne, ha tényleg megtenné...

- De én szeretném, és csak magadnak hazudsz, ha te azt mondod, hogy nem így gondolod - húzódik hozzám közelebb. - Ez csak egy ölelés, Bogyó, semmi több, csak egy ölelés - fogja meg a kezeim, majd kezd el közelebb húzni magához. Ellenkezhetnék, de lebénít a tény, hogy tudom mi fog következni. 

- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, csak azt, hogy nem lenne jó ötlet - suttogom. - Én... - de már nincs esélyem befejezni, ugyanis mindkét kezem megrántja, és a karjaiba zár.

Küzdök magammal, de nem ölelem vissza, pedig minden porcikám azt szeretné, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, nem engedhetem, hogy a gyengeségem vegye át fölöttem az uralmat. Nem érdekel az illata, sem a biztonságot nyújtó karjai, sem ő maga, semmi... ő akart megölelni, megtette, az nem volt benne az kérésében, hogy én is öleljem őt vissza.

- Hiányoztál - suttogja a fülembe, majd egy puszit nyom a nyakamra. Hatalmasra düllednek a szemeim. Abban a pillanatban elhúzódom tőle, ezzel az ártatlan puszival túl messzire ment. Ezzel elérte, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan verjen, mint azt szabadna, hogy szaggatottan vegyem a levegőt... - Bocsánat - áll fel az ágyam széléről. - Csak megszokás - teszi hozzá, miközben az ajtó felé lépked. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem megy, egyszerűen sokkot kaptam, mert ez teljesen felidézte bennem a múlt emlékeit, amikor ugyanezt tette, csak akkor még nem éreztem bűnnek, mint ebben a pillanatban. - Tényleg nem emlékszel semmire az estéből? - kérdi az ajtóból visszafordulva felém, mire én megrázom a fejem, ő pedig felsóhajt.

Mit mondhattam neki? Mi az, ami ennyire elszomorítja, hogy nem jut az eszembe? Ismerem magam és tudom, hogy ittas állapotban érzelgős vagyok, és sokkal szókimondóbb, de félek, hogy most valami olyat mondtam neki, amit sosem lett volna szabad. Valahonnan ki kell derítenem! Lehet, hogy pár nap múlva emlékezni fogok a történtekre, de az is benne van a pakliban, hogy sosem fog megtörténni és nem nagyon hiszem, hogy Andy lesz az a személy, aki majd közli velem.

- Anya? - lépek be a konyhába, pár perccel később. - Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél, de persze szívem - mosolyog rám. - Minden rendben? 

- Igen, mondjuk minden rendben - vakarom meg a tarkóm. - Nézd, tudom, hogy nem lehettem valami hű-de-szuper állapotban, de nem tudod véletlenül, hogy mi történt az este, bármit... nekem egy apróság is elég lenne talán ahhoz, hogy emlékezzek rá - teszem hozzá.

- Tudom, hogy mit akarsz kideríteni - szólal meg, leülve a pulthoz mellém. - Említett valamit Andy a reggel, de nekem sem árulta el, csak annyit, hogy te biztosan nem fogsz rá emlékezni, pedig ő mindennél jobban szeretné, ha tudnád mit válaszolt rá.

- Mire? - ráncolom a homlokom. - Anya kérlek, ha tudsz valamiről, akkor mond el nekem, kérlek! 

- Én sem tudom, szívem - sóhajt fel - de az biztos, hogy Andy számára sokat jelentett, és a szavaiból kivéve neked is - zavar össze teljesen.

Sokat jelentett mindkettőnknek. Akkor ez biztosan valami nagy dolog lehet, már ez is több, mint amennyit én tudtam eddig, de még mindig nem elég. Még mindig nem elég ahhoz, hogy megtudjam mire adott nekem választ és miért ilyen csalódott, hogy én nem emlékszem rá?!

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett. Nyugi, nem lesz a kapcsolatuk mindig ilyen nyugodt, sok veszekedős lesz még benne, de úgy éreztem kell egy ilyen rész is. Ti mire tippeltek, mit mondott Andynek Soph? Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!