2016. május 14., szombat

4.FEJEZET

Won't give up the fight 
 

Egész nap kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy eljöjjön velünk este, és meghallgasson engem, ahogy éneklek. Persze minden porcikám azt akarta, hogy itt legyen, de most, hogy itt állok a színpadon, és már csak másodpercek választanak el a kezdéstől azt érzem, hogy hiba volt őt idehozni. Ismerem, annak ellenére is, hogy látom változott az évek alatt, még mindig nagyon jól ismerem, és tisztában vagyok vele, hogy vitatkozik önmagával, amikor én megjelenek. Hiába tagadja, látszik rajta, hogy hiányzom neki, ahogy az is, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki azon a bizonyos napon, amit már ezerszer megbántam. Sosem lett volna szabad elmennem úgy, hogy tudom ő nincs rendben, hiszen teljesen tisztában voltam vele mégis megtettem. Az álmaimat követtem és magam mögött hagytam azt a lányt, aki nagyon sokat jelent nekem, pedig szüksége lett volna rám, jobban mint bármikor. Haragszom magamra és egy kicsi részem sejti, hogy már hiábavaló a békülésem, mivel nem lesz képes megbocsájtani nekem, de én még mindig abban bízom, hogy ráveszem valahogy. Nem engedhetem ismét, hogy kárba fusson valami, amiben még látok egy kis reményt. Vissza akarom szerezni a barátom, vissza akarom szerezni a lányt, aki rohadt fontos nekem, akiről mindig mosolyogva beszélek, akire mindenki féltékeny, hiszen csak ő éri el nálam azt a csillogást a szemeimben, ha róla van szó, senki más. Juliet eleinte féltékeny volt rá, de mára már megbirkózott vele, hogy számomra ő mindenkinél fontosabb. Fontos, hogy tudjam jól van, hogy boldog, hogy már túltette magát a történteken, de ahogy ránézek mindent el tudok képzelni,  csak éppen ezeket a dolgokat nem. Nem boldog és még biztosan nem tette túl magát azon, ami négy évvel ezelőtt történt és valószínűleg ez nekem is köszönhető. 
A tegnapi szavai rohadtul fájtak, de igaza volt, minden egyes szavából áradt az igazság, bár egy apró részem valami kicseszett ok miatt azt gondolja, hogy csak ezzel próbálja védeni magát előttem. Csak azért mondta azokat, hogy engem távol tartson magától, de nem fog összejönni. Elmondhatja, hogy mennyi utál és gyűlöl, de ezzel sosem fogja elérni, hogy ne próbálkozzak tovább. Sosem tud olyat mondani, ami megállíthat benne. Nem érdekel, ha csak pár százaléknyi esélyem van arra, hogy visszaszerezzem őt, mindent megteszek majd, hogy sikerüljön, leszarva, hogy talán veszíthetek.
Láttam, ahogy az első szám végé felé távozott a barátainktól és egyenesen a mosdók felé vette az irányt, ami azt jelenti, hogy kiváltott belőle valamilyen érzéseket a számaim, amiknek pont ez volt a lényege. Tisztában vagyok vele, hogyha nem ivott volna annyit, akkor valószínűleg végig tudta volna ülni az egész koncertet pókerarccal, de így, hogy az az erős pia is benne van képtelen rá, eluralkodnak rajta az érzései és én pontosan tudom, hogy milyen ilyenkor.
A szemem sarkából látom, ahogy Dean int nekem, hogy tarthatok egy kis szünetet, mert szeretne valamit mondani a vendégeknek, így a szám vége után megkönnyebbülten kocogok le a színpadról, majd indulok el az asztalunk felé.
- Így kell ezt csinálni! - vereget hátba Brandon. Annak ellenére, hogy a nővérével elég szar a kapcsolatom, Brandon nem haragszik rám, vagyis nem annyira, mint Steph. Bár érzem, ha ártok a nővérének, akkor képes lenne szembeszállni velem, én pedig mindent tűrnék, hiszen megérdemelném.
- Ez az én pasim - bújik hozzám Juliet.
- Srácok, ez nem is volt nagy szám - vonom meg a vállam nevetve. - De azért örülök, hogy a 'rajongóim' vagytok - vigyorgom rájuk. Észrevétlenül Zoe mellé osonok majd a füléhez hajolva kérdek tőle valamit. - Jól van?
Fejét azonnal felém fordítja, majd szem forgatva veszi tudomásul a kérdésem.
- Szerinted jól van? - vonja fel a szemöldökét. - Lehet, hogy előttem sosem nyílt meg teljesen, mint előtted, de abban biztos vagyok, hogy kevés választotta el a sírástól - sóhajt fel. - Nem tudom, hogy mit tervezel, de ide figyelj Biersack, ha még egyszer  megbántod leszarom, hogy milyen híres személy vagy és kinyírlak. Ő fontos nekem és nem fogom engedni, hogy megint úgy szenvedjen, mint akkor, miattad.
- Helyre akarom hozni - közlöm vele halkan. - Vissza akarom őt kapni, mivel nekem is fontos volt és még mindig kurvára az, de akkor elbasztam és azt nem lesz könnyű visszafordítani...
- Nézd, sosem akartam neked ezt elmondani, de mivel lány vagyok ismerem, hogy az emberek mikor hazudnak valamiről. Lehet, hogy azt mondja leszar és utál, de ez csak azért van, hogy magát védje, ha az ember szeret valakit és fontos neki, akkor képtelen elfelejteni, hiába okozott neki irtó nagy fájdalmat, szóval menj szépen utána és próbáld meg megnyugtatni, mert bármennyire is utálom ezt bevallani, csak neked sikerülhet visszahozni őt.
Apró biccentéssel közlöm vele, hogy már megyek is, majd Juliet felé fordulok és a fülébe súgom, hogy mindjárt jövök. Brandon engem néz és szinte biztos vagyok benne, hogy tudja mit szándékozom tenni, de meg sem próbál benne állítani, sokkal inkább azt látom, hogy az arcán lévő vigyorral biztatni akar.
Az embereket kikerülve indulok el a szűk folyosó felé, ahol a mosdók találhatóak. Érzem, ahogy a vállamon ülő két lény egymással vitatkozik. Az egyik azt mondja, hogy baromság a közelébe menni és megpróbálni vele beszélni, amikor ilyen állapotban van, míg a másik pont az ellenkezőjét mondja. Oda kell mennem és meg kell őt nyugtatnom, akkor is ott kell maradnom, hogy ő elküld a francba, mert ezt szeretné, csak túlságosan makacs ahhoz, hogy ezt bevallja.
Alig lépek be már észre is veszem, a falnak döntött testét, ahogy kezeivel a szemét takarja közben és mélyeket lélegzik. Amint felém pillanat megdermed, látom, ahogy átfut rajta az ijedség, mivel biztosan nem lát tisztán csak egy fekete magas alakot és tuti, hogy nem engem vár, hanem sokkal inkább egy részeg hapsit, akit ki kellene nyírnom, amiután  egy ujjal is hozzáért.
- Ez nem lehet igaz - nyög fel, amikor kitisztulok előtte. - Mi a francot akarsz itt, Biersack? - vonja fel a szemöldökét, de hangja már cseppet sem olyan határozott, mint amilyennek szerette volna. Remeg és látom rajta, ahogy a sírás szélén áll, de előttem próbálja tartani magát.
- Jól vagy? - állok meg előtte. Ez a leghülyébb kérdés, amit feltehettem neki, de mégsem kezdhetem azzal, hogy tudom, hogy mindjárt sírsz és azért jöttem, hogy összekaparjalak és egyben tartsalak.
- Kurvára ne érdekeljen, hogy vagyok! - csattan fel, miközben tekintetét rám emeli. - Csak egyet  szeretnék tőled kérni és utána semmi mást, akadj le végre rólam és engedd, hogy éljem tovább a nyomorult kis életem, rendben?
- Nem - állok szorosan elé, miközben szemeibe nézek. Két tenyerem a mögötte lévő falra támasztom, így sarokba szorítva őt. - Nem foglak békén hagyni, Steph - rázom meg a fejem. - Ne kérj tőlem olyat, amit még te magad sem akarsz. Szükséged van rám és ezt te is tudod.
- Akkor egy kibaszott akaratos idióta vagy, hogy az már nekem fáj! Nincs rád szükségem, senkire sincs szükségem, de leginkább rád nincs - böki meg a mellkasom. - Elegem van belőled, mindenből, ami veled kapcsolatos, de leginkább abból, hogy van egy olyan érzésem azok a számok valamilyen istenverte módon hozzám szóltak. Végig úgy érzetem magam, mint egy lány, aki olyat kell hallgasson, ami egyszerre megnyugtatja, hiszen a rohadt életbe a hangod még mindig megnyugtat és örömöt kelt bennem, de egyben kurva nagy sebet szakít fel vele, ami hosszú időn át próbált begyógyulni, de amint látom sikertelenül, mert te ismét felszakítottad.
- Nem akartam neked fájdalmat okozni - simítok végig az arcán. - Lehetséges, hogy van némi igazság abban, amit az előbb mondatál, de nem azért tettem, hogy neked fájdalmat okozzak velük, hanem, hogy megtud mit gondolok, hogy észrevedd megbántam, hogy hiányzol és keresni akarok egy utat, amin újra egymásra találunk.
- Nincs olyan út, sose volt és sose lesz fogd fel Andy! - mondja szemeibe nézve, miközben könnyekkel gyűlnek meg az övéi. - Nem lesz olyan út, ahol mi újra közösen járjuk majd a mindennapokat, soha többet nem lesz már ilyen - néz el rólam.
- Hazudsz - emelem fel az állát. - Nem tudod a szemembe mondani, mert nem érzed igaznak, csak ezzel akarsz visszatartani, de nem fog sikerülni, nem állok le, mert tudom, hogy van esély, ha egy kicsi irtó vékony esély, de még van és tudom, hogy képes vagyok megerősíteni és újra stabillá tenni, csak nem szabad feladnom.
- De én azt akarom, hogy feladd! Nem akarom, hogy próbálkozz, nem akarok tőled semmit - folyik le gyönyörű arcát az első könnycsepp. - Csak annyit akarok, hogy szállj le rólam és ne keress és ne próbálkozz...
- Nézz a szemembe - kérem tőle lágyan. - Nézz rám és mondd akkor, hogy hazudok neked - kérlelem. Nagy nehezen a szemeimbe néz, én pedig kimondanom mindazt, amit gondolok. - Lehet, hogy nem gondolod így és sosem hitted volna, de nem volt könnyű téged elfelejteni, egyedül éreztem magam hosszú ideig, de azt hittem az lesz a legjobb, ha nem kereslek... de a harcot sosem adtam fel, hogy egy nap majd visszaszerezlek, hogy egy nap majd újra a közelembe leszel. Annyi mindent megpróbáltam, de nem felejtettelek el, hiszen hosszú időt az életemből veled töltöttem és fontos vagy nekem. Tovább kell lépnünk, mindketten meg kell bocsájtanunk a másiknak és saját magunknak is, mert egyedül nem tudjuk folytatni a harcot az élettel. Mindig ott voltunk egymásnak és azt akarom, hogy most is így legyen. Itt akarok lenni neked, ha szükséged lesz rám.
- Ne hazudj nekem - kezd el a kezeivel ütni. - Ne mond ezt nekem - szipog. - Nem akarom ezt hallani tőled, mert minden szavad hazugság. Nem akarom újra azt érezni, mint akkor, ne mondd ezt nekem - suttogja, továbbra is kezeivel engem csapkodva. Nem állítom le, hiszen tudom, hogy erre van szüksége, ki kell adja magából és én ki kell bírjam, mivel ez a fájdalom, amit nekem a szavaival okoz sosem lesz akkora, mint amilyen fájdalmat én okoztam neki évekkel ezelőtt.
Ütései lassan abbamaradnak, de érzem, ahogy a teste remeg, miközben szabadjára engedi a könnyeit. Nem érdekel, ha nem akarja, de én akarom és tudom, hogy a szíve mélyén ő is érzi, hogy szüksége van rá. Karjaimat szorosan a dereka köré fonom és magamhoz húzom remegő testét.
-Utállak... utállak... - sírja a mellkasomra, de nem próbál meg ellökni magától. - Teljes szívemből gyűlöllek, mert még mindig úgy érzem, hogy szükségem van rád. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni - bújik szorosan hozzám.
- Sajnálom - szorítom magamhoz. - Sajnálom Steph, tényleg nagyon sajnálom... - suttogom.
A meghitt pillanatunk Dean zavarta meg, aki azt mondta, hogy már vár rám a közönség, így muszáj volt magára hagynom Stephet, de előtte visszakísértem a többiekhez, akik kíváncsian néztek rám, de semmit sem kérdeztek csak mondtak, azon kívül, hogy megköszönték, hogy visszahoztam a lányt hozzájuk.
Míg énekelek végig az asztalunkon tartom a szemeim. Szomorúan és egy kicsit dühösen veszem észre, hogy senki sem képes megállítani Stephet abba, hogy a sárga földig leigya magát, bár biztos vagyok benne, hogy nem egy valaki próbálta meg a társaságunkból, de ismerem és tudom, hogy milyen makacs ha valamit a fejébe vesz. De ebbe csak annyi nyugtat meg, hogy nincs egyedül és a többiek vigyáznak rá és bár kicsit távolabbról, de én is, mert abban biztos vagyok, ha felállna és elindulna mit sem törődve az énekléssel utána mennék és nem hagynám, hogy egyedül sétáljon az utcákon vagy akár csak ezen a helyen. Veszélyes a környék, főképpen az olyan lányoknak, mint amilyen ő. Törékeny és gyönyörű.
Megkönnyebbülten jövök le a színpadról, miután befejeztem az utolsó szám éneklését is. Most az egyszer éreztem azt, hogy bárhol lennek ebben a pillanatban, csak nem a színpadon, vagyis inkább csak egy helyen. Ahol Steph van, ahol ismét a karjaimba zárhatom és addig ölelhetem, míg meg nem unom vagy el nem zsibbadok, ami nem történne meg egyhamar. De tisztában vagyok vele, hogy azt a pillanatot megzavarta Dean és nem lesz olyan könnyű elérni Stephnél, hogy újból a karjaimba bújjon és ott keressen vigaszt, hiszen nagy valószínűleg most is azért iszik, mert rájött, hogy mit tett és ez ellentmond annak, amit tervezett.
- Steph le kellene állnod. Ha így folytatod a kórházba fogsz kerülni - közli a nővérével Brandon.
- Akadj már le rólam - löki el a kezét, ami megpróbálja kivenni az övéi közül a poharat. Annak ellenére, hogy nagyon sokat ivott, ami már a legtöbb lányt rég kiütötte volna, elég jól bírja azon kívül, hogy nagyon nehezen beszél, de a reflexei még mindig ugyanolyan jók, mint józanon.
- Igaza van Brandonnak, le kellene állnod - szólalok meg én is, mire felém kapja a fejét, majd egyből el is néz rólam.
Amikor egy pincér halad el mellettünk Steph egy újabb adag piát akar rendelni, de én megállítom benne.
- Esküszöm neked, ha még egy pohárral hozol neki elérem, hogy holnaptól már ne legyen itt állásod - fenyegetem meg, mire a srác bólint egyet majd gyors léptekkel elhúz az asztalunktól. Felé fordítom a fejem, mire morcosan néz rám. - Ne néz így rám, a te érdekedben teszem! Holnap az ég adta világon semmire sem fogsz emlékezni, már így is totál részeg vagy és ha többet innál akkor abból semmi jó sem sülne ki!
Morogva támassza meg az fejét a tenyerébe, majd néz körbe a helységben. Látom, hogy már alig bírja tartani a fejét és a szemeit is nyitva, így elnézést kérve Juliettől közlöm vele, hogy hazaviszem a lányt és ha a többiek visszajönnének, akkor szóljon nekik, hogy hová tűntünk.
- Gyere szépen, hazaviszlek - állok mellé, majd segítem fel az asztaltól. Derekát elkapva húzom közelebb magamhoz, majd lassan indulok el a zsúfolt tömegen keresztül a kijárat felé.
Hosszú éjszaka elé nézünk, abban biztos vagyok.


Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat, nagyon hálás vagyok értük! Remélem jól telt a hetetek és vártátok a folytatást, amit ma már olvashattok is. További szép hétvégét! Jövő héten találkozunk.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tegnap találtam rá a blogodra már most nagyon szeretem remekül írsz és csak így tovább ;) .
    Várom a kövi részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszik és köszönöm!
      Már olvashatod is!

      Evelyne xx.

      Törlés