2016. május 6., péntek

1.FEJEZET

Coming home
 

Tisztában vagyok vele, hogy le kellene húzódnom az út szélére. Nem lenne szabad remegő kezekkel vezetnem, miközben úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, hiszen ezzel saját magam sodrom veszélybe... De azt is tudom, hogyha megtenném, nem lenne jobb. Nem lennék képes lenyugodni. Azért érzem magam szarul, mivel rég jártam ezen a környéken, és így szép lassan tárulnak elém az emlékeim, amiket jól elrejtettem ezelőtt négy évvel az elmém mélyén, de már nem megy. Hiszen minden egyes épülethez, parkhoz egy-egy számomra fontos emlék köt, aminek a visszaemlékezése miatt egyszerre vagyok boldog és szomorú. Egyszerre szeretnék nevetni azokon a dolgokon, amiket átéltem és sírni, mert tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Bár erre a tényre nem most jöttem rá, hanem évekkel ezelőtt, amikor magamra maradtam. Viszont ez sem teljesen igaz, sosem voltam egyedül, de nélküle, az ő támogatása nélkül úgy éreztem magam. Hiába volt ott anya és néhány közeli barátom, ismerősöm, egyikük sem az a személy volt, akire abban a pillanatban szükségem volt. Egyikük sem tudott volna biztonságot nyújtani számomra, csak ő, de rá nem számíthattam. Fontosabb dolgai voltak, mint az én tönkrement életem. Nem hibáztatom érte, én is kaptam volna az alkalmon, ha olyan esélyem lett volna, mint neki, de rohadtul szarul esett és még most is esik, hogy csak úgy elment, mikor tudta, hogy nem vagyok jól. Nem volt elég mindaz, ami történt velem, még kaptam a nyakamba egy másik fájdalmat is, egy sokkal erősebbet, mint amit képes lettem volna abban a pillanatban elviselni. De hát ez látszott is, hiszen mit csináltam? Két napot maradtam még ebben a városban, majd leléptem jó pár kilométerre, ahol úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, mindentől. Azóta a nap óta, most jövök először haza. De ez nem csak egy szimpla hazalátogatás. Visszaköltözöm. Szüksége van anyának és a testvéremnek rám, én pedig nem lehetek gyáva, ami sosem voltam, egészen addig a napig, hogy szarok rájuk és inkább élek abban a városban, ahol biztonságban érzem magam. Vissza kellett jönnöm. El kell fojtsam magamban az emlékeket, a fájdalmat és minden mást, ami ide köt. Szembe kell néznem, ha muszáj azzal a személlyel is, aki valószínűleg a mai napon megtisztel a jelenlétével, mint minden évben az elmúlt alkalmakkor, ellenben velem, aki haza se dugta a képét, pedig lett volna rá lehetőségem. Anya minden évben megrendezte ugyanazt az összejövetelt, amit már kiskorom óta szokott, ahol összegyűlnek a közeli ismerősök és a család egy délutánra. Biztos vagyok benne, hogy ő is ott lesz, hiszen a családjával anya nagyon jó viszonyt ápol, ahogy anno még én is. Hogy félek-e a találkozástól? Nem. Nem félek, csak attól, hogy az a fal, amit az idő múlásával felépítettem, megreped majd neki köszönhetően le is omlik... Nem tudom, hogy mi lesz, ha találkozunk. Felismer majd? Én felismerem őt? Ez buta kérdés, hiszen nem egyszer láttam az újságok címlapján, biztosan felismerem, csak már nem azt a srácot fogom látni, akit régen, hanem egy újat. Egy újat, akit már nem ismerek.
Már csak pár száz méter van hátra és befordulok az utcánkba, abba az utcába, ahová legrosszabb rémálmomba se tenném be a lábam, de nem szabad gyávának lenni. Hazajövök és minden rendben lesz. Anyáékért teszem, nem azért, hogy újra lássam, pedig hiányzik. Mindent képes lennék megadni azért, hogy újra négy évvel korábban legyen és ne engedjem elmenni, hogy ne engedjem őt el, még akkor is, ha ez önzőség lett volna tőlem. Hiányzik, hiszen hosszú időn keresztül barátok voltunk, közeli barátok, úgy éreztem, hogy olyan mintha a bátyám lenne, de közben valami mást is éreztem a közelébe, mára már tudom mi volt az. Már tudom, hogy miért fájt annyira, amikor lelépett. Vonzódtam hozzá, több volt számomra, mint egy barát, de ezt sosem mertem magamnak bevallani, és hosszú ideig nem is tettem meg. De aztán gondolkodni kezdtem, hogy miért éreztem azt, teljesen magamba voltam roskadva, és akkor beugrott és ezért csak jobban utáltam az egész helyzetet, de ez már rég történt, azóta már más lettem. Erősebb, vagyis szerintem. Készen állok a találkozásra és arra is, hogy azt lássa minden rendben velem. Már csak az a kérdés, hogy ez a szép elképzelés működni is fog a való életben, vagy csak az elképzelésemben megy ilyen könnyen? Hamarosan kiderül, mert már nincs visszaút.
Fájdalmas nevetés szökik ki belőlem, amikor meghallom a rádióból szóló számot, vagyis inkább az énekes hangját. A szívem máris sokkal gyorsabb verdes a mellkasomba, arcomra pedig szomorú mosoly költözik. Hallottam énekelni nem is egyszer még régen, de azóta sokkal jobban megy neki, ahogy a dalírás is. Sosem felejtem el, hogy milyen szenvedő képet vágott, amikor nem jöttek a szavak, amikor órákon át ült az üres lap előtt, majd egy hirtelen ötletből vezérelve kitéptem a lapot a kezeiből és elszaladtam velük. Persze ő üldözni kezdett, viszont elértem vele a célom, hogy kicsit ellazuljon és utána már sikerült neki, amit szeretett volna. Annak ellenére, ami történt büszke vagyok rá, hiszen feltornázta magát és valóra váltotta az álmát.
- Stay alive for the good times... - énekli, én pedig mosolyogva jövök rá, hogy nekem is ezt kell tennem. A jóra kell gondolni és abból erőt meríteni, nem pedig másból. Nem azt kell nézni, hogy mit veszítettél el, hanem, hogy mid volt és mit jelentett számodra. Legyen bármi az elkövetkezendő órákban, napokban nem fogom engedni, hogy összetörjön. Nem fog összetörni a jelenléte, mert a közös emlékeinkre fogok gondolni, nem pedig arra a napra. - Stay alive - fejeződik be a szám, mire a házunk elé érek. 
Sóhajtva dőlök hátra az ülésen, majd állítom le a motort. Andyék háza előtt több kocsi is állt, ami annyit jelent, hogy ő is itthon van és el is fog jönni ide. Ahogy felemelem a fejem, egy sétáló fiút látok meg éppen a ház felé tartva. Azonnal mosoly terül szét az arcomon, hiszen ő Brandon. Kivágom a kocsim ajtaját, mire felém kapja a fejét, majd ledermed. 
- Mi az, nem is üdvözölsz? - kérdem nevetve. Fejét megrázva közeledik felém, majd szorosan a karjaiba zár, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Szia, öcsi - suttogom.
- Ugye ezt most nem csak képzelem, a melegnek köszönhetően, hanem tényleg te vagy az? - kérdi tőlem, halkan, mire felkuncogok.
- Nem képzelődsz - adom a tudtára. - Tényleg itt vagyok és itt is leszek, ha befogadtok.
- Ez milyen hülye kérdés, Steph? - húzódik el tőlem. - Ez a te otthonod is, akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Számodra mindig van itt hely - mosolyog rám.
- Akkor maradok - vonom meg a vállam. - Anya gondolom hátul van a vendégekkel, igazam van? - kérdem tőle.
- Annyira átlátszó vagy nővérkém - vágja hozzám. - Miért nem azt kérded inkább, hogy Andy itt van-e? Hiszen erre vagy kíváncsi - jelenti ki, mire  én éppen a számat nyitom, hogy válaszoljak neki, de nem ad rá esélyt. - Meg se próbáld, mindketten tudjuk, hogy igazam van, csak te ezt nem fogod bevallani. De különben, nem még nincs itt, de már hamarosan érkezniük kell, anya fél órája mondta, hogy hamarosan jönnek.
- Értem - motyogom. - Segítesz a csomagokkal? 
- Idősebb vagy, nem neked kellene az erősebbnek lenned? - vonja fel a szemöldökét.
- Lehet, hogy idősebb vagyok, de lány és a lányoknak az udvarias fiúk segítenek - nézek a szemébe, mire ő csak megforgatja a szemeit, majd tekintete megakad egy ponton.
- Én segíthetek neked? - kérdi egy hang. 
- Baszki - suttogom, mielőtt még megállíthatnám magam. Segítőkészen nézek Brandonra, de ő bólintással jelzi, hogy az a személy áll mögöttem, akire gondolok. Mély levegőt véve fordulok felé. - Kösz, de nem kell a segítséged - mondom kimérten. - Egyedül is boldogulok - teszem hozzám. Ragyogó kék szemeivel engem néz, mire én nyelek egyet. Istenem olyan rég láttam már, hogy teljesen elfelejtettem, hogy mit érzek a közelébe, amikor alig pár centi van közöttünk. - Megtennéd, hogy... - csak ekkor veszem észre, hogy nincs is egyedül. - Uh, helló - intek egyet a mellette álló lány felé. - Nekem most mennem kell - motyogom, majd elfordulok. - Megtennéd, hogy beviszed ezeket, míg én megkeresem anyut? - fordulok az öcsém felé, mire bólint egyet, én pedig hálásan mosolygok rá, majd gyors léptekkel indulok el a hátsókert felé.
Nem fogok megtörni, legyen bármi nem engedem, hogy összetörjek. Felőlem azt csinál, amit csak akar, azzal, akivel csak akar, de engem hagyjon ki belőle. Most azt hitte, hogy jön, felajánlja nekem a segítségét én pedig ezer örömest elfogadom? Miért csinált úgy, mintha az ég adta világon semmi sem történt volna, mintha nem telt volna el négy év? És mi a francért olyan kék a szeme? Kicsit frusztráltan érek a kertbe, majd pillantok körbe, ahol észre is veszem anyát. Mosolyt erőltetve magamra indulok el felé. Amint észrevesz, abbahagyja a beszélgetést és szorosan a karjaiba zár.
- Hiányoztál anya - szorítom magamhoz. - De már nem megyek sehová.
Pár percig öleljük egymást, majd magamon érzek egy tekintetet ezért elválok anyától, aki könnyes szemekkel néz rám, de nagyokat pislogva próbálja visszatartani a könnyeit. Kíváncsian fordulok a tekintetet felé, majd lepődöm meg.
- Szia, Amy - köszönök az előttem álló nőnek, akit már egy jó ideje nem láttam. - Rég nem láttalak.
- Négy éve, nem igaz Steph? - mosolyog rám. - Csinos vagy - néz végig rajtam. - Találkoztál már a fiammal?
- Ígérem mostantól gyakrabban fogunk találkozni. Köszönöm. Öm, igen amikor jöttem befelé, de én siettem megkeresni anyát - motyogom.
- Értem - biccent felém. - Ugye tudod, hogy sajnálja, amit történt?
- Kérlek ne beszéljünk, róla. Szívesen beszélgetek veled, de ne kelljen Andyről beszélnünk, mert arra se kedvem nincs, se időm. Túltettem magam rajta és örülnék, ha nem próbálna a közelembe férkőzni, mert nem fogom neki hagyni, hogy minden úgy legyen, mintha minden oké lenne, mikor nincs is így - adom a tudtára. - Bocsánat, hogy így letámadtalak, de nem akarok róla beszélni - sóhajtok fel. - Bemegyek keresek valami innivalót, hátha attól kicsit lenyugszom.
Amy nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele, de még mindig rosszul reagálok, ha valaki felhozza őt és az sem segített, hogy előtte találkoztam vele. Egy pohár hideg víztől, máris jobban érzem magam, lenyugtatott, de ez csak addig tart, míg be nem lép a konyhába az a személy, akit a legkevésbé sem akarok látni.
- Te mindenhol ott vagy? - mordulok fel.
- Én is örülök neked, Steph - vágja rá gúnyosan. - Tudod, vendég vagyok és anyukád küldött be, mert látta, hogy mennyire zaklatott voltál, amikor bejöttél. Jól vagy? - lép hozzám közelebb, de én magam elé tartom a kezem.
- Ne gyere közelebb, Andy - rázom meg a fejem. - Teljesen jól vagyok, miért ne lennék? - kérdem tőle.
- Nézd, tudom... - kezd bele.
- Nem akarom hallani, oké? Találkozni többször fogunk, mivel hazaköltözök, de semmi sem lesz olyan, mint volt és nem fogod elérni, bármennyire is szeretnéd. Én már más vagyok és ahogy látom, te sem vagy már az, aki voltál. Nem kell velem foglalkoznod, jól vagyok - mondom a szemeibe nézve, de érzem, hogy remeg a hangom. Ő pedig ismer és tudja, hogy mikor mondok igazat, mert én teljesen őszinte voltam vele, bár ő is, de attól én még azt érzem, hogy nem voltam neki olyan fontos, ha képes volt csak úgy lelépni. Elhaladni készülök mellette de elkapja a karom és megállít.
- Hiányzol, ugye tudod? - suttogja a fülembe. - Sajnálom, hogy azt tettem...
- Már mondtam, hogy nem érdekel - rántom ki magam a fogásából, majd viharzok ki a kertbe.
Alig vagyok itt pár perce, de már lassan kezdem elveszíteni a türelmem. A sírás kerülget, de senkinek sem adhatom meg azt az örömöt, hogy miatta sírjak. Felnőttem, túltettem magam rajta, minden oké, ki fogom bírni azt a pár napot, amíg itt van. Elkerülni nem tudom, de mindent megteszek majd, hogy a lehető legkevesebbszer találkozzak vele. 
- Kicsim minden rendben? - szólít meg anya, mire bólintok egyet, majd a kert végébe megyek és leülök az én helyemre, ahol mindig egyedül voltam, vagyis sokkal inkább vele, de most egyedül és nekem egy kis magányra van szükségem, míg lenyugszom, mert érzem, hogy megremeg a falam és azt nem engedhetem meg.
- Miért nem vagy itt, amikor szükségem lenne rád? - suttogom magam elé bámulva. - Szükségem lenne rád, apu...


Sziasztok! Amint látjátok teljesen új történettel jelentkezem, ami már mint az eddigiek, hiszen Andy Black a főszereplője, nem pedig egy 1D vagy 5SOS énekes, de azért remélem tetszeni fog nektek! Ki akarom próbálni magam, hogy mást is képes vagyok-e írni, és eddig úgy érzem, hogy igen. Megpróbálok heti egy részt hozni, de az érettségi miatt nem biztos, hogy mindig sikerülni fog, de igyekszem. Jelenleg ezen kívül két blogom fut, az egyik pedig szünetel, szóval így meg tudok velük birkózni. Köszönöm, hogy benéztél és elolvastad a részt. Ha tetszett, akkor szívesen várlak máskor is, viszont örülnék egy véleménykifejtéshez is, hiszen ebben még bizonytalan vagyok. Tovább szép estét!

2 megjegyzés:

  1. Nagyon kíváncsívá tettél! Türelmetlenül várom a következő részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy elértem a célom xD
      Már olvashatod is, az előbb tettem ki!

      Evelyne xx.

      Törlés